Első fejezet
Ashton
– Lefogadnám száz dollárba, hogy a srác úgy bűzlik, mint egy patkányoktól hemzsegő csatorna – szólalt meg mellettem őszinte undorral a legjobb barátnőm, Kance.
Kance, teljes nevén Askance Logan, kisimította csokoládébarna haját az arcából, és felkente ajkára az utolsó réteg szájfényt. Nemrég végeztünk a suliban, és Kance hazavitt, mint mindig. Még a kocsiban ülve beszélgettünk legújabb szerelmemről, mikor Luca Byron, a szomszéd srác elsétált mellettünk. Úgy festett, mint aki éppen emós buliba készül.
– Játszani is tud rajta? – kérdezte Kance, és megvetően mutatott a Luca vállán átvetett piros gitárra.
Válaszul elhúztam a számat.
– Igen. Asszem, valami rocksztárnak képzeli magát. Folyton együtt lóg a dilis barátaival. Rémes zenebonát csapnak.
– És közben persze füveznek, és olcsó sört vedelnek.
Néztem, ahogy Luca bemegy a házba, és bevágja az ajtót. Luca nem egyszerűen a szomszéd srác. Fura, de kiskoromban ő volt a legjobb barátom. Még mielőtt lemondott volna a tisztességes emberi társaságról azzal, hogy telerakatta magát tetoválásokkal. Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Mindent együtt csináltunk. Nyaranta lebicikliztünk a patakhoz, és egész nap úszkáltunk és napoztunk. A szüleink biztosra vették, hogy a végén összeházasodunk, mert nem tudunk egymás nélkül élni.
Na nem mintha erre most sok esély lenne.
Miután Luca apja meghalt, minden megváltozott. Luca visszahúzódóvá vált, és nem volt hajlandó kijönni a szobájából, amikor átmentem hozzá. Újra és újra megpróbáltam vele beszélni, de soha nem volt kedve hozzá. Aztán elkezdődött a gimi, és mindketten új barátokat szereztünk. Én csatlakoztam a szurkolócsapathoz, és attól kezdve a menő srácokkal lógtam. Luca bezárkózott a saját világába fura új haverjaival, és számomra nem volt hely ebben a világban.
Tavalyelőtt nyáron Luca elutazott a városból, és mire visszatért, a külseje teljesen átalakult. A haja égnek meredt, mint egy tarajos sülnek, és barna helyett feltűnő fekete színben pompázott, a karját pedig tetoválások borították. A valaha volt kedves srác helyét átvette egy idegen, akire rá se ismertem. Elképesztő, hogy valaki ennyire megváltozhat.
– Hahó, Ashton! Ashton Summers! Hallasz engem? – Kance hangja szakította félbe a gondolataimat, zavartan bámultam rá.
– Bocs, mit mondtál?
Kance felsóhajtott.
– Azt mondtam, tiszta a levegő. Elment az a lúzer.
Nem tetszett, hogy így nevezi Lucát, de nem mondtam semmit. Kance azt gondol, amit akar, egyébként pedig Luca ludas a dologban. Magának kereste a bajt. Minek kellett talpig feketébe öltöznie és tussal kihúznia a szemét, mint egy lánynak? Tényleg azt hitte, hogy nem fogják kinevetni? Egy olyan iowai kisvárosban, mint Statlen, ahol mindenki ismer mindenkit, Luca szörnyen kilógott a sorból.
– Kösz, Kance! Holnap találkozunk! – Kiugrottam a kocsiból, és néztem, ahogy elhajt.
Annak ellenére, hogy úgymond a „legjobb barátnőm”, a barátságunkat Kance-szel nem nevezhetném mélynek. A gimi elején találkoztunk, és rögtön az ő klikkjéhez akartam tartozni. Olyan lány volt, aki minden srácnak bejön, és akivel minden lány barátkozni akar, engem is beleértve. Kance arcát sűrű, fényes, csokoládébarna fürtök keretezték, fantasztikus alakja volt – karcsú, de a megfelelő helyeken gömbölyded –, és mindig a legújabb divat szerint öltözött. Mikor engem választott párnak kémiaórán, kapva kaptam a lehetőségen, hogy közelebb kerüljek hozzá. Azóta átvettem a stílusát és viselkedését, és reméltem, hogy most már én is olyan vonzó és népszerű vagyok, mint ő.
A kulcsaimat keresgélve átsétáltam a házunk előtti gyepen. Nagyon magasra nőtt a fű. Határozottan meglátszott, hogy nincs férfi a háznál. A falakat megviselte az időjárás: a festék lepattogzott, ideje lenne újrafesteni; az ócska fészerre is ráfért volna egy új ajtó; az ereszcsatornát ezer éve nem tisztította ki senki.
A helyzet az, hogy anyámat rögtön érettségi után teherbe ejtette a fiúja, és amilyen „rendes” srác volt, elmenekült, amint meghallotta a hírt. A jelek szerint anyám a szexhez elég jó volt neki, de a házassághoz már nem.
A születésem után anyám egy helyi kávézóban kezdett dolgozni, hogy megéljünk, a szülei pedig befogadtak mindkettőnket. Ez a ház eredetileg a nagyszüleimé volt, gyönyörű emlékeim vannak róluk kisgyerekkoromból. A nagyim isteni finom almás pitéket sütött, amiket Lucával mindig percek alatt befaltunk. A nagyapám pedig… nos csodás mesemondó volt. Mindig elbűvölt azokkal az izgalmas történetekkel, amiket ő talált ki. Mikor meghaltak, mi örököltük a házat.
– Ashy! – visította a négyéves féltestvérem, mikor még szinte be se léptem az ajtón. A kissrác nyilván most is, mint minden nap, a nappali ablakából leste, hogy jövök-e már.
– Blaze! Ne kiabálj ennyire! – szóltam rá, bár muszáj volt mosolyognom a lelkesedésén.
Blaze lehajtotta aranyfürtös fejét, és szomorú képet vágott.
– Bocsi, Ashy.
– Semmi baj, kismaci. – Ledobtam a táskám, és kitártam a karom. Blaze arca felderült, és a kiskölyök a karomba szaladt. – Hol van Mr. Rochester?
Blaze összeráncolta a homlokát, és lenézett a lábamra.
– Éppen rajta állsz.
– Hoppá! – Felemelt karral hátrább léptem. – Elnézést, Mr. Rochester. – Az öcsém körülbelül négy hónappal korábban mutatta be Mr. Rochestert a családnak. Mr. Rochester, Blaze képzeletbeli barátja, Londonból érkezett látogatóba, nagy rajongója a teának, a mazsolás kalácsnak és az Éneklő Kukacoknak.
– Mr. Rochester mogyoróvajas sütit kér tejjel.
– Hmmm…– válaszoltam csípőre tett kézzel. – Mr. Rochester kéri vagy te?
Blaze szigorúan nézett rám, nekem meg kedvem lett volna megcsipkedni az arcát, annyira édes volt.
– Mr. Rochester azt mondja, azért jött ide, mert különleges fogasokat akar kóstolni.
Igyekeztem nem nevetni.
– Kifinomult fogásokat, kismaci.
– Én is azt mondtam. Mr. Rochester pont ezt akarja.
– Jól van, kicsim. – Nem voltam benne biztos, mióta számít a mogyoróvajas süti tejjel különleges ételnek, de egy Mr. Rochester-féle ínyenccel igazán nem érdemes vitatkozni. Különben a mogyoróvajas süti tényleg finom, úgyhogy talán igaza is van.
Anyura nyilván ragadt valami nagyapa képzelőerejéből, mert néhány évvel a születésem után otthagyta a pincérnői állását, és főállású író lett. Néhány évig csak próbálkozott, mindenfelé küldözgette a kéziratait, végül megvettek tőle egy sorozatot, amivel jól is keresett. Otthon az emeleti dolgozószobájában dolgozott, így könnyebben tudott Blaze-ről gondoskodni, miután szakított a gyerek apjával.
Tizenkét éves voltam, amikor Bryan Turner és anyu összeházasodtak, én pedig az első perctől utáltam a pasast. Szigorú, hatalmaskodó alak volt, aki mellett anyu nyomorultul érezte magát. Nem sokkal Blaze születése után elváltak, de úgy állapodtak meg, hogy Blaze minden második hétvégét Bryannel tölt, és bármennyire nem bírtam a pasit, annak örültem, hogy a kicsi kapcsolatban maradt az apjával. Anyu nem volt szerencsés a szerelemben, két gyerek és két félresikerült kapcsolat után inkább egyedül maradt. Szerettem volna, ha boldog lenne valakivel, de nem állt készen a randizásra. Minden energiáját a munkájára és ránk fordította.
Felvettem a táskámat, és felmentem az emeletre.
A szobám sokat változott az elmúlt években. Régen tele volt legóval és játék babákkal, a falakat pedig általános iskolai rajzaim díszítették. Most sztárplakátok és a barátaim fényképei vettek körül. Az asztalon vadonatúj laptop, anyám vette a szülinapomra, mellette egy rakás vastag tankönyv. Néhány polcon a nagyszüleimmel közös családi fotókat tartottam, meg mindenféle, az évek során felgyűlt apróságot – valamint egy szív alakú kavicsot, amit Lucával találtunk az erdőben. A földön a szurkoláshoz viselt cipőm mellett ott hevertek a pomponjaim.
A szekrényhez mentem tiszta ruháért, már kezdtem volna átöltözni, mikor rájöttem, nem húztam le a redőnyt. A szobám Lucáék házára nézett, és a régi szobája pont szemben volt az ablakommal. Az apja halála után Luca átköltözött egy másik szobába, így már nem tudtam neki üzengetni az ablakból. Ötéves korunktól az volt a szokásunk, hogy késő estig cédulákat irkáltunk egymásnak, amiket aztán az ablaküvegnek nyomtunk, hátulról megvilágítottunk egy zseblámpával, hogy el lehessen olvasni. Bár a szoba most üresen állt, megszokásból azért leeresztettem a redőnyt.
Miután átöltöztem, lementem a földszintre Blaze-hez, aki rajzfilmeket nézett a tévében, aztán bementem anyuhoz. Ezt a szobát eredetileg vendégszobának használtuk, később Bryan csocsószobának rendezte be, de mikor lelépett, anyu dolgozószobájává lépett elő. A berendezés egyszerű volt: egy nagy íróasztal, egy számítógép és a polcokon mindazok a könyvek, amelyekből anyu ihletet merített. Az asztal melletti falra is felszerelt néhány polcot, ezeken tárolta az eddig kiadott könyveit. Már öt könyvet befejezett A Fény fiai sorozatból, most épp a hatodikon dolgozott, és szerződése volt még legalább három rész megírására.
– Szia, anyu! – köszöntem, az ajtófélfának támaszkodva.
– Szia, Ashy! – Felállt az íróasztaltól és odajött, hogy megöleljen. – Milyen volt az iskola?
– A szokásos. Hétfőn matekdoga, délután pedig megtartjuk az első edzést a szurkolócsapattal – válaszoltam. – És nálad mi újság? Hogy megy az írás?
Anyu kisimította az arcából egyenes szőke haját, és nekem megint feltűnt, mennyire hasonlítunk. Örököltem tőle aranyszőke haját, kék szemét és barna bőrét. Blaze is ránk hasonlított, csak az ő haja göndör volt, mint az apjáé, ettől olyan lett, mint egy kis kerub.
– Eddig 40 000 szót írtam, és hátra van még egyszer ennyi. – Eltakarta a száját, ásított egyet, én pedig észrevettem, milyen kimerült. Az alváshiány, az éjszakai munka kezdte éreztetni a hatását. Rengeteg kávéval tartotta ébren magát, de tudtam, hogy nem bírja örökké pihenés nélkül.
– Mi a helyzet Lutherrel? Még mindig a Nazbah erői elől próbálja elrejteni a kristályokat? – Luther a főhőse annak a fantasysorozatnak, amin anyu dolgozik, és én általában pontosan tudtam, hol tart a történet. Anyu néha kikéri a véleményemet a regénnyel kapcsolatban, és mindig elolvashatom a végső változatot, mielőtt elküldi a kiadónak.
– Nem, már sikerült megfékeznie az erőket és… igazából csak eddig jutottam. Legközelebb előre kitalálom a cselekményt… Ennyit rólam. Segítsek felkészülni a matekdolgozatra?
– Elboldogulok. Holnap különben is ott van neked az éves jótékonysági nap az iskolában.
– Tényleg, majdnem elfelejtettem – mondta anyu az ajkába harapva. – Ma már túl fáradt vagyok, de holnap reggel, indulás előtt megsütöm a muffint.
– Ugye Blaze-t is magaddal viszed? Szükségem lenne egy kis csendre a tanuláshoz.
– Ne aggódj, Blaze is velem jön – mosolygott anyu. – Láttad mostanában Lucát az iskolában?
Anyám mestere volt a hirtelen témaváltásnak. Az egyik percben még nyugisan beszélgettünk valami ártatlan dologról, a következőben meg már olyasmiről kérdezgetett, amit véletlenül se akartam megtárgyalni vele. Ezúttal Luca volt az aktuális kínos téma.
– Nem, anyu. Nem láttam.
Anyu erősen rám nézett, mint mindig, amikor meg akart győzni valamiről.
– Beszélnetek kéne.
– Nem fogok neki könyörögni, hogy álljon velem szóba, anyu.
Anyu homlokráncolva nézett rám.
– Ashton, szívem! Nem arra neveltelek, hogy elhanyagold a legjobb barátodat.
– Luca nem a legjobb barátom. Utoljára tízéves korunkban beszéltünk, és szívesen elfelejteném még azt is, hogy a világon van. Kiráz tőle a hideg.
– Ez a mondat valahogy nem rád vall. Inkább olyan, mintha Kance-t hallanám.
Lehajtottam a fejem, a padlót bámultam.
Anyu annyira belém lát, hogy az már ijesztő. Talán tényleg csak Kance-t utánzom ahelyett, hogy saját véleményem lenne. Lehet, hogy csak azt ismételgetem, amit Kance mondott Lucáról, de attól még van benne igazság. Luca egyszerűen rémisztően néz ki. Mindenki így gondolja.
– Anyu, te is láttad, hogy fest Luca mostanában. Az anyja biztos szívrohamot kapott, mikor először meglátta ebben a göncben.
– Lehet, hogy ez a menő mostanában – mondta anyu csillogó tekintettel.
– Hát lehet, hogy ez a divat az alvilágban, de Statlenben biztos nem.
Anyu nevetett és felborzolta a hajam.
– Látom már, hogy nem tudlak meggyőzni, de ha mégis összefutnátok, azért beszélj Lucával, jó? Nehéz időszakon van túl.
– Nem csak neki volt nehéz.
Nem válaszolt, és én tudtam, hogy érti, miről beszélek. Miután Bryan elment, néhányan a városban úgy beszéltek anyuról, mintha skarlát betűt viselne. A sok pletyka megnehezítette az életét, és az enyémet is.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólalt a csengő, és anyu csodálkozva pislogott.
– Kicsim, megnéznéd, ki az? Még kell nekem fél óra, hogy befejezzem ezt a fejezetet, de utána nekilátok a vacsorának.
– Persze, anyu.
A konyhán át kimentem az előszobába a bejárati ajtóhoz; örültem, hogy nem kell tovább beszélnünk. Anyu átlag hetente egyszer megkérdezte, mi van Lucával, és a válaszom mindig ugyanaz volt. Nem értettem, honnét jön ez a Luca-mánia. Úgyse volt már bennünk semmi közös. Egész más világban éltünk.
Luca ebédidőben azokkal a rémes haverjaival lógott, akiknek a nevét meg se próbáltam megjegyezni. Suli után pedig vagy a bandájával nyekergették a hangszereiket, vagy büntetésben volt, mert majd minden héten megszegett valami iskolai szabályt. Én eközben a szurkolólányokkal és a gimi sztárjaival töltöttem a szabadidőmet. Ott voltam minden fontos bulin, és a jó arcokkal barátkoztam. Az életformám nem is hasonlított az övére. Csak amerikai törire jártunk együtt, de a srác majdnem az egész órát fülhallgatóval a fülében töltötte.
Mégis miről tudtunk volna beszélgetni, és miért akarta anyám, hogy egy ilyen deviánssal barátkozzak? Tény, hogy oviskorunk óta barátok voltunk, de az még azelőtt volt, hogy Luca inni és drogozni kezdett, és beállt abba az őrjítő garázszenekarba. Hátralevő életemben prímán el leszek Luca nélkül is.
Kinyitottam az ajtót, és elkerekedett a szemem. Lógó fenekű fekete farmer volt rajta, „Megteszem vagy belehalok” feliratú fekete pólóval. A haja nem volt felzselézve, mint általában, a szemébe lógott, de még így is látszott, hogy nagy műgonddal lőtte be ilyenre. Mindkét karját beborították a tetkók, de a jobb karján kevesebb volt, mint a balon – korábban sose láttam olyan közelről, hogy ezt észrevegyem.
El is felejtettem, milyen gyönyörű zöld szeme van. Még úgy is elképesztően intenzív volt a pillantása, hogy a haja féloldalt belelógott a szemébe. Kínos csendben méregettük egymást.
Rám vigyorgott. El se akartam hinni, hogy Luca Byron ott áll az ajtónk előtt.
Második fejezet
Luca
Ashton úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. A vállam mögé pillantottam, nincs-e ott valaki más is. Nem, senki. Tényleg engem bámul így.
– Segíthetek? – kérdezte, és szép kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Lisztért jöttem.
– Mi? – Ashton láthatóan összezavarodott, és kezével az ajtó felé nyúlt, mintha arra készülne, hogy bevágja az orrom előtt.
– Mon-dom liszt – ismételtem lassan, szótagolva. – Adj lisztet!
– Mire kell az neked?
– Ki vagy te, a lisztrendőrség? – sóhajtottam, és zsebre vágtam a kezemet. Még véletlenül se akartam idejönni, és pont Ashton Summerstől kérni lisztet, de anya nagyon benne volt a sütésben, úgyhogy nekem kellett átjönnöm. Visszasírtam azt az időt, mikor anyám még nem volt ilyen szétszórt, és nem felejtette el megvenni a hozzávalók felét.
Ashton karba fonta a kezét, és nekidőlt az ajtófélfának, miközben úgy nézett rám, mint valami nyamvadt kis rágcsálóra.
– Ha idejössz az én házamba, és tőlem kérsz lisztet, akkor azt is tudnom kell, mit akarsz vele csinálni. Nem hagyhatom, hogy az egészet szétszórd valaki nappalijában.
Szóval aggódik, hogy vandál módon használnám a lisztjét? Hogy lehet ilyen képmutató? Talán már elfelejtette, hogy kilencéves korunkban megdobáltuk Mr. Krasinky kocsiját tojással, mert azt állította, hogy Ashtonék kutyája közveszélyes?
– Anyámnak szüksége van rá a sütisütéshez. Lepényt készít a holnapi jótékonysági napra.
Ash arca ellágyult, és oldalra hajtott fejjel megkérdezte:
– Ó, és milyen lepény lesz?
– Mit tudom én, tehénlepény. – A hangom remegett az idegességtől. – Ha annyira rohadtul érdekel, miért nem slattyogsz át szépen, hogy megkérdezd? Vagy ez már derogál a kis hercegnőnek?
Ash vérvörösre pirult, és összeszorította az ajkát.
– Várj itt! – Ezzel bevágta az ajtót, és otthagyott a küszöbön.
Azta! Nem akartam így letámadni, a szavak maguktól jöttek. Tény, hogy egy csomó dolog miatt haragudtam rá, de nem önthettem ki előtte a szívemet, mint aki azt reméli, hogy újra barátok leszünk. Erre úgyse volt semmi esély.
Ashton Summers csak egy beképzelt kis pomponlány, aki mindenkinél többre tartja magát. Tény, hogy elég szexi azzal a hosszú aranyhajával és az extrahosszú lábaival, meg azzal, ahogy mosolygás közben gödröcskés lesz az arca, de iszonyúan el van telve magától. Kigúnyol minden lányt, akit magánál csúnyábbnak tart, és rá se néz olyan srácokra, akik nem felelnek meg az ő röhejesen magas mércéjének. Eleget figyeltem a suliban ahhoz, hogy ezt tudjam róla.
Már nem ugyanaz a lány, aki gördeszkázni járt, és sose sírt, ha lehorzsolta a térdét, és akivel órákat játszottunk a sárban, míg az anyukája ki nem kiabált értünk, hogy jöjjünk már be fürödni, mert rosszabbak vagyunk, mint a pocsolyában dagonyázó disznók. Nem tudom, mi a fene ütött belé újabban, de már veszettül nem is érdekel.
Felsóhajtottam és megfordultam, hogy megnézzem a kertet. A fű teljesen elvadult. Kár, hogy nincs senki, aki lenyírja. Mikor jobban megnéztem, láttam, hogy a házfalról is kezd lemállani a festék. Tényleg kellene ide valaki, aki rendbe rakja a dolgokat.
Na jó, kezdtem elég vacakul érezni magam, amiért ráüvöltöttem Ashre. Nyilvánvalóan megvan a maga baja, én meg úgy viselkedtem vele, mint egy vadbarom, pedig csak egy egyszerű kérdést tett fel. Köztudomású volt, hogy Ash anyja elhagyta a férjét, és ezzel egy újabb gyerek maradt a nyakán. A városban az öregasszonyok folyton erről pletykáltak. Kivéve, mikor rólam meg a haverjaimról.
Az ajtó nagy zajjal kivágódott, és Ashton viharzott ki egy dobozzal a kezében.
– Nesze! – nyomta a kezembe. – Mondd meg anyukádnak, hogy hozza vissza, ha már nem kell.
– Jó, persze – mondtam, és végighúztam a kezemet zselés hajamon. Feltűnt, hogy kifejezetten anyámat kéri, hogy hozza vissza a lisztet. Nyilván nem vágyik az én társaságomra.
Kínos csendben ácsorogtunk, pedig én nagyon szerettem volna megszólalni. Talán bocsánatot kellett volna kérnem azért, ahogy beszéltem vele, de nem bírtam rávenni magam.
Még mindig a megfelelő szavakat keresgéltem, mikor Aston hűvösen rám nézett:
– Boldogan maradnék, hiszen olyan kellemes társaság vagy, csak éppen más dolgom is van, mint hogy sátánimádókkal csevegjek. Szia, Luca!
Megfordult, beviharzott, szőke haja csak úgy úszott utána a levegőben. Az ajtó most másodszor is bevágódott az orrom előtt, de én még mindig földbe gyökerezett lábbal álltam ott. Jól hallottam? Ashton az előbb embernek nézett. A nevemen szólított.
Megráztam a fejemet és hazaindultam; próbáltam felfogni, ami történt. Persze butaság így meglepődni, csak mert kimondta a nevemet. Nyilván tudja, hogy hívnak, de azzal, hogy Lucának szólított, elismerte a létezésemet, hiába próbált korábban mindig keresztülnézni rajtam és úgy tenni, mintha a világon se lennék.
Nem tudtam, pontosan mikor ment tönkre a barátságunk, valamikor apa halála körül történt. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, és mire túl lettem rajta, ő már továbblépett, új barátai voltak. Szebb, gazdagabb, szórakoztatóbb barátai. Nem olyan nyomorult depressziós alakok, mint én. Ashton boldogabbnak tűnt, úgyhogy nem erőltettem a dolgot.
Aztán rátaláltam a zenére, az kitöltötte az általa hagyott űrt.
A zene mindig része volt az életemnek, de most, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, igazán segített. Egyik nap elővettem apa régi gitárját, és elkezdtem rajta játszani. Többet abba se hagytam. Alig ettem, alig aludtam. Addig gitároztam és énekeltem, míg kizenéltem magamból a szomorúságot; míg végül apa emléke nem fájt többé, és Ashton is csak egy lány volt, akit valaha ismertem.
A zene benne volt minden érzésemben és gondolatomban. Így tudtam csak kifejezni magam, ez volt az egyetlen módja, hogy feloldódjak, ezen keresztül éltem és lélegeztem. Máshogy képtelen lettem volna továbblépni, és újra megtalálni önmagamat. Egyszerre erősített és gyengített, de nem létezhettem nélküle.
Mikor beléptem a házba, hirtelen eszembe jutott még valami, amit Ash mondott. Tényleg sátánimádónak nevezett? Biztos be volt drogozva. Önkéntelenül elnevettem magam, és bementem a konyhába. Anya megfordult, megtörölte a kezét a köpenyében. Csodálkozva nézett fel.
– Luca? – úgy nézett rám, mint egy idegenre. – Nem hallottalak így nevetni, mióta… – Nem folytatta. Tudtam, mit akar mondani, még ha nem is fejezte be a mondatot. Nem hallott így nevetni, mióta apa meghalt.
Anya átlagos magasságú és alkatú; bár már betöltötte a negyvenet, még mindig olyan, mintha a harmincas évei közepén járna. A korát egyedül a barna szemei körüli szarkalábak árulják el. A haja sötétbarna. Eredetileg az enyém is az, csak nekem jobban tetszik feketére festve.
– Öö… nem számít – mondtam, és odaadtam neki a lisztet.
– Biztos? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Láttam, hogy Ashton nyitott ajtót. Mióta is nem beszéltetek? Hat éve? Hét?
A francba! Elfelejtettem, hogy anya a konyhaablakból pontosan Ashék bejárati ajtajára lát. Nyilván nézett minket; remélte, hogy megint szóba állunk egymással.
– Igen, kábé annyi.
– Mit mondott? – Anya letette a lisztet a konyhapultra, és kíváncsian nézett rám.
Vállat vontam.
– Semmi különöset.
– Akkor hogyhogy megnevettetett?
Esküszöm, anyám figyelmét semmi sem kerüli el. Messze túl jól ismer.
– Sátánimádónak nevezett.
Anya elnevette magát, és én is kénytelen voltam elmosolyodni.
– Nem lep meg. Úgy nézel ki, mintha koporsóban aludnál. – Az arca komolyra váltott. – Gondolom, nem tudja, mit csinálsz a garázsban. Ha megmutatnád neki, biztos máshogy nézne rád.
Megráztam a fejem.
– Kizárt dolog, hogy beengedjem a garázsba. Valószínűleg már így is azt hiszi, hogy nem vagyok normális, nem kell, hogy még rá is segítsek.
– Te teljesen normális vagy, Luca – mondta anya homlokráncolva. – Csak félsz megmutatni a valódi önmagad.
Felsóhajtottam, és a mennyezetre emeltem a tekintetem. Semmi kedvem nem volt meghallgatni, ahogy anyám a lelkemet boncolgatja. Az Ashsel való találkozás után csak arra vágytam, hogy végre a barátaimmal lehessek, és elfelejthessem, hogy ez az egész egyáltalán megtörtént. Már megszoktam, hogy úgy gondoljak rá, mintha a gyerekkori barátnőm valaki más lett volna, valaki, aki azóta elköltözött innét. Az a lány nem volt azonos a szomszédban lakó beképzelt sznob libával, aki utál engem.
– Elmehetek itthonról ma este? – kérdeztem anyára nézve. Ha jól elázunk a haverokkal, az majd eltereli a figyelmemet Ashtonról.
– Ügyesen váltasz témát – mondta anya. Visszament a pulthoz és egy tálba öntötte a kölcsönkapott lisztet. – Elmehetsz, ha akarsz, de tizenegyre légy itthon. Ne késsél, jó?
– Rendben, anya.
Felmentem a lépcsőn, hogy bemenjek a szobámba, de azon kaptam magam, hogy végül mégsem oda megyek. Továbbmentem a folyosón és kinyitottam az egyik ajtót a bal oldalon. Az üres szobában dohos szag fogadott. Kisgyerekkoromban ez volt az én szobám, de miután apám meghalt egy autóbalesetben, átköltöztem.
Ez a szoba elviselhetetlenül emlékeztetett apára. És Ashton sajnálatát se bírtam elviselni. Távolabb akartam kerülni tőle és az emlékeimtől, úgyhogy átköltöztem a folyosó másik oldalára, és magam mögött hagytam azt a fiút, aki valaha ebben a szobában aludt.
De most már szomorúság nélkül is be tudtam ide jönni. Még mindig gondoltam apára, de igyekeztem a jó dolgokra emlékezni, és így nem volt olyan fájdalmas.
Besétáltam az üres szoba közepére, és körülnéztem. Jóval nagyobb volt, mint a mostani szobám. Itt akár egy dobszerkót is el tudnék helyezni, ha nagyon akarnám. A jelenlegi szobámban mozdulni is alig van helyem.
Észrevettem, hogy fény szűrődik be kívülről, és közelebb mentem az ablakhoz. A fény Ashton szobájából jött. Az ágyán ült, háttal az ablaknak. A csodába! Nem olyan könnyű megszabadulni ettől a lánytól.
A homlokomat az üvegnek nyomtam, és egy ideig Ashtont néztem. Most, hogy itt álltam, eszembe jutott, milyen volt, amikor kicsik voltunk, és mindenféle képeket vágtunk egymásra viccből. Soha többé nem fogunk már ilyeneket csinálni.
Megráztam a fejemet, elfordultam az ablaktól, és kifelé indultam. Egy életre elegem volt Ashton Summersből.
Ez a film azoknak a csajoknak jó, akik nem félnek kifejezni mennyire különböznek másoktól. Én is voltam úgy, hogy azt hittem mások szebbek nálam, de megtaláltam magamban a szépet. Ha elhiszed, hogy szép vagy akkor már csak egy kicsi kell ahhoz, hogy mások is elhiggyék rólad. Igen, lehet, hogy DUFF voltam, de már nem vagyok. Ez a szó is csak a társadalom egyik furcsasága. Amit azt mutatja, hogy akire csak tudnak rányomnak egy jelzőt. Te Stréber vagy, ő Nyalizós, amaz meg mit tudom én Izomagy. Mindenkire rányomhatnánk pár bélyeget, még rám is. Én a beszédben vagyok Kuka, míg itt egy Észlény :) A film lényege az, hogy légy önmagad és fogadd el magad annak, ami vagy. Nem mondom az egész filmről tényleg csak annyi a véleményem, hogy egy jó témát dolgoz fel. A szereplők átlagosak, Robbie se csinált nagyon újat. Ő csak azért kellet, hogy legyen egy átlagos jó kinézetű srác a filmben. az ilyenek mindig viszik a csajt is- Így a vége már az elején tudható volt. Mivel más srác nem is nagyon szerepel a filmben, ezért még bunyóra se számíthattam. 
